Dunavecsei Református EgyházközségDunavecsei Református Kollégium - Óvoda, Általános Iskola, Középiskola és Kollégium

2020.12.07-13.

Sándorné Ablonczy Zsuzsa

Az utolsó ítéletről

31Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. 32Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. 33A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.
34Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. 35Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, 36mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. 37Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? 38Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? 39Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? 40A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.
41Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! 42Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, 43jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. 44Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? 45Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. 46És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.  (Máté evangéliuma 25, 31-46)


December 7. Hétfő

Áldás, békesség!                                                               

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára.”

Eljön. Egy gyermekének így mondja:

1. Mi várjuk az Úr Jézust mikor jön, Mi várjuk az Úr Jézust mikor jön, Mi várjuk az Úr Jézust, várjuk az Úr Jézust, Várjuk az Úr Jézust, mikor jön.

2. Mi repülünk eléje, mikor jön, Mi repülünk eléje, mikor jön, Mi repülünk eléje, repülünk eléje, Repülünk eléje, mikor jön.

3. Mi térdelünk eléje, mikor jön, Mi térdelünk eléje, mikor jön, Mi térdelünk eléje, térdelünk eléje, Térdelünk eléje, mikor jön.

4. Ó, bűnös, mit fogsz tenni, mikor jön? Ó, bűnös, mit fogsz tenni, mikor jön? Ó, bűnös, mit fogsz tenni, bűnös, mit fogsz tenni, Bűnös, mit fogsz tenni, mikor jön?

5. Te mondod a hegyeknek, mikor jön, Te mondod a hegyeknek, mikor jön, Te mondod a hegyeknek, mondod a hegyeknek, Mondod a hegyeknek, mikor jön!

6. Ti halmok, essetek ránk, mert Ő jön! Ti halmok, essetek ránk, mert Ő jön! Ti halmok, essetek ránk, halmok essetek ránk, Halmok essetek ránk, mert ő jön!

7. Ó, bűnös, jöjj Jézushoz, mert Ő jön! Ó, bűnös, jöjj Jézushoz, mert Ő jön! Ó, bűnös, jöjj Jézushoz, bűnös, jöjj Jézushoz, Bűnös, jöjj Jézushoz, mert Ő jön!

8. Mi várjuk az Úr Jézust, mert eljön, Mi várjuk az Úr Jézust, mert eljön, Mi várjuk az Úr Jézust, várjuk az Úr Jézust, Várjuk az Úr Jézust, mert eljön.

Eljön az ő dicsőségében. Nem rongyos istállóban. Nem emberektől megvetve. Nem a Kereszten szenvedve. Eljön az Ő dicsőségében. S akkor, ahogy a Filippi beliekhez írt levélben olvassuk: „Fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Filippi 2:9-11.)  Eljön az Ő dicsőségében, és előtte minden térd meghajol. Nem lesz kérdés, hogy mit gondolok ebben a földi létben. Ha kigúnyoltam Őt, akkor is ott állok majd, s egyértelmű lesz,,, hogy minden térd meghajol Ő előtte. Az enyém is. Mindenki látja dicsőségét. Többé nem lesz én igazságom, vagy Te igazságod. Mindenki tisztán látja AZ IGAZSÁGOT.

Ott lesznek vele az angyalok. Ez a világ túl sokat beszél róluk. Elképzeli, hogy kik ők, és mit cselekesznek. A Biblia nagyon keveset beszél róluk. De azt igen, hogy Ők a Mennyben az Úr Jézust dicsőítik.

Úr Jézus, köszönöm, hogy visszajössz. Köszönöm, hogy színről színre láthatlak egyszer. Kérlek, munkálkodj a szívemben, hogy az angyalokkal együtt már most, s majd egykor is, naponta Téged dicsérhesselek. Ámen


December 8. Kedd

Áldás, békesség!                                                                       

„Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.”

Ott fog állni minden ember, aki valaha is élt ezen a földön. Köztük én is, Te is. Milyen keveset gondolunk erre a döntő találkozásra. Hányan gondolják, hogy nem is lesz ilyen. Pedig az Úr Jézus minden szava áll és igaz. Mi magunk, előfordul, hogy nem mondunk igazat. Az is előfordul, hogy a saját kimondott szavainkat nem vesszük komolyan. Előfordul. Az is, hogy elfelejtjük, mit mondtunk. Az viszont soha nem fordul elő, hogy Isten másképp cselekedne, mint ahogy megmondta. Az Úr Jézus azt mondta: „Én vagyok az igazság”. Amit kimondott, az úgy lesz. Akkor is, ha 2000 éve várjuk. Egyszer azt vesszük észre, hogy ott állunk előtte. S azt is, hogy két csoportban állnak az emberek. Én is ott állok az egyik csoportban. Jó helyen állok-e? Két testvért a koncentrációs tábor borzalmai között egy nap külön csoportba állítottak. Ők nézték egymást sóvárogva. Hirtelen az egyik elkezdett cigánykerekezni, s míg az őrök meghökkenve őt figyelték, a testvére gyorsan átlépett az ő csoportjába. Ott, akkor ezt megtehették. Isten színe előtt nem fog ez működni. Ahová állított az Úr Jézus, ott maradok. Jobb, vagy bal keze felől? Jaj, de nem mindegy.

Úr Jézus, az életem legizgalmasabb találkozója lesz az a nap. Kérlek, készíts fel rá, hadd legyen készen a lelkem boldogan Téged dicsérni. Ámen

„Jöjj áldott csend. Oly jó ott fenn. Szeretném Jézust látni. Jobb keze felől állni. Világ jó éjszakát! Helyem kész odaát. Oly jó lesz majd ott fenn. Jöjj áldott csend.”

Ama szép hon felé száll az én óhajom, ahová mihamar bemegyek
Fogad majd engemet Mesterem, Jézusom, Hogy vele örökké ott legyek.
Kapok-e csillagos, ragyogó koronát Ama szép honba fent odaát?
Amikor lelkem a mennybe száll, Kapok-e ragyogó, csillagos koronát?

Míg itt e földi lét kötve tart engemet, Híven kell végeznem dolgomat,
Lelkeket mentve szolgálni a szent ügyet Hogy aztán elvegyem díjamat.
Kapok-e csillagos...

Most tehát munka vár még mindig énreám, Amihez mesterem ad erőt
Azután megkapom csillagos koronám Angyalok, és a sok szent előtt.
Kapok-e csillagos...


December 9. Szerda

Áldás, békesség!                                                          

„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.”  

Jöjjetek Atyám áldottai.

Sokféle áldással találkozhatunk. Sokféle áldást olvashattunk. Ez itt mindnél több! Aki ott állhat akkor, azért állhat ott, mert az Atya megáldotta. Nem mondták neki, hogy áldjon meg téged, nem olvasott róla, hanem valóságosan Isten áldásában részesült. Mert lehet részesülni az Ő áldásában. Nem majd ott egyszer, hanem itt és most. S ez az áldás vihet oda a jobb keze felől állók közé. Egyet tehetünk érte, hogy imádkozunk Jákobbal együtt: „Nem bocsátlak el addig, amíg meg nem áldasz engem.” Áldására most van szükségem. Anélkül nem tartozom Hozzá.

S a következő lépés: a megáldott ember tud-e tovább adni abból, amit kapott. „Irgalmas-e embertársaihoz az Isten irgalmát élvező ember?” (Ablonczy Dániel Máté evangéliuma)

Irgalmas voltam-e? Irgalmas vagyok-e ahhoz, aki éhezik? Aki szomjazik? Aki vándor? Akinek ruhára sem telik? Aki beteg? Aki börtönben van, vagy volt? Van-e bennem segítő készség, vagy már annyiszor becsaptak, hogy inkább elfordulok?

Most karácsony előtt sokan gondolnak másokra, nehéz sorsúakra. Te gondolsz-e? Lehet, hogy mással nem, de egy imádsággal Te is tudsz segíteni a nehéz sorsúakon. S ez nem „csak ennyi”, ez a legtöbb. S ha lehetőséged van mást is adni annak, akinek nincs, azt is nagy ajándék megtetézni azzal, ha imádkozol is embertársadért. Az is lehet, hogy aki téged látogat meg, neki van szüksége, hogy türelmesen, szeretettel meghallgasd őt. „Ezek semmiségek” – mondhatod. Mégis a legtöbbek, mert lélektől lélekig érnek.

„Örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta.”

A Menny a világ kezdete óta várakozik rám. Örökségként kapom. Betölt-e ennek az öröme, fénye, reménysége már most? Az igazi karácsony ott lesz, akkor lesz, „ha majd a Mennybe érve belépek ajtaján.”

Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé. Ő életem vezére, vezet hazám felé.

A keskeny úton járok, de Ő közel van ám, Magasból vet világot az Ő keresztje rám.

S ha nem tudom azonnal, hogy Jézus mit kíván, Várok, szemébe nézek, s szívem nyugodt, vidám. Mi boldog, édes érzet: Úr Ő éltem fölött! Szívem nem ismer kényszert, önként szolgálom Őt.

Ha szenvedés, baj érne, s az utam is sötét, Az Úr keresztje fénye annál dicsőbben ég. S tudom, hogy még dicsőbb fény ragyog majd énreám, Ha majd a mennybe érvén belépek ajtaján.


December 10. Csütörtök

Áldás, békesség!                                                    

„Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.”

Mikor láttunk? Lehet ez döbbenet így 2000 évvel az Úr Jézus születése után. Mikor láttunk? S valóban. A szemünkkel nem. De a lelkem találkozhatott, találkozhat, találkozzon Vele. Szükségem van erre a találkozásra. Ez határozza meg a napjaimat. Ez a találkozás tud mosolyt csalni az arcomra akkor is, ha baj van. Az Úr Jézussal való találkozás segít abban, hogy meglássam a másik emberben az EMBERT. S ez, az itt és most való találkozás biztosít engem arról, hogy a Menny kapuja nyitva vár engem.

Mikor láttam? Nem a szememmel. A szívemmel. Újra, meg újra. Ma is.

Adhatunk hát az Úr Jézusnak enni, inni, ruhát, gyógyszert, jó szót?

Bizony, bizony. De jó, ha ezt a szemünk elé függesztjük, s soha nem feledkezünk meg róla, hogy a másik emberben az Úr Jézus áll előttünk. Ha bárkinek adok, Neki adok. Ha bárki baját felvállalom, Krisztussal teszem.

valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.”

Úr Jézus, köszönöm, amikor könyörületre indítottad a szívem embertársaim iránt. Kérlek, segíts, hogy a másik emberben mindig Téged lássalak. Ámen

1. Nem láthat bár e földi szem, Jézus, tiéd vagyok, Bár arcod rejtve van nekem, Mégis felém ragyog.

2. Fülem nem hallja hangodat, Mégis beszélsz velem, S boldogságot csupán az ad, ha szódat figyelem.

3. Képed betölti lelkemet, Utam bármerre visz, És mindenütt kezed vezet, ha azt nem látom is.

4. Kimondani mi vagy nekem, Oh, nincsen arra szó, Most hitből áll csak életem S mégis mindez való.

5. De majd a fátyol szétszakad, Mely most még rejteget. Szinről színre látlak Magad S fényedben élhetek.

(Halleluja énekeskönyv)


December 11. Péntek

Áldás, békesség!                                                                

"Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg."

Van ítélet, és van kárhozat. Hiába is szeretnénk, hogy ne legyen. Van.

Valakit egyszer hívtam az Isten házába. Azt felelte, hogy ő nem jön. Gyerekkorában mindig azzal fenyegették, hogy ha nem lesz jó, akkor megbünteti az Isten. Neki büntető Isten nem kell! Hiába mondtam, hogy nekem szerető mennyei Atyám van, s Ő hozzá hívom. Neki nem kell. Jó megoldás ez így? Úgy teszek, mintha nem lenne. Segít ez rajtam? A Jelenések könyvében olvassuk, hogy amikor eljön az Úr Jézus, akkor lesznek, akik azt mondják: „Hegyek borítsatok be! Halmok essetek ránk!” El akarunk bújni előle. Lehet elbújni? Nem. Olyan ez, mintha egy házban a ház építője elől akarnék elbújni. Ő jól ismer minden zugot. Azonnal megtalálna. Így van ez a világ teremtőjével is. Nevetséges lennék a bújócskával. Akkor, keményen ellenállok? Megpróbálhatom, de az erőviszonyok megint egyértelműek. Az Isten ítélete elől bizony nem lehet semmi módon elmenekülni. Miről is van az igében szó? „Az ítéletnek egyetlen szempontja van. Irgalmas volt-e az Isten irgalmát élvező ember, az embertársaihoz. Jézus szüntelen jelen van velünk, itt van közöttünk a másik emberben.” (Ablonczy Dániel Máté evangéliuma) Te, meg én, amíg élünk Isten irgalmát élvezzük. Gondoljuk végig, mennyi jót tett velünk életünk során! Hányan gondolják: az nem Isten volt, hanem a szerencse, vagy a saját erőm, vagy baráti segítség, ügyességem… Ezért aztán miért lennék irgalmas a másik emberhez?! Megtehetik. De ne essen rosszul, amikor erre a válaszra az Úr Jézus egy napon így válaszol: „Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! 42Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, 43jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg.”

Milyen fájó ez a mondat! Ma még van esélyem az Úr Jézus szeretetére szeretettel válaszolni. Tegyem.

Úr Jézus, kérlek, indítsd a szívem, meglátni a felém forduló szeretetedet. Tégy késszé a szeretetedre úgy válaszolni, hogy embertársaimat tudjam a szeretet cselekedeteivel körülvenni. Ámen

Énekeskönyvünk 364. éneke:

 Ments meg, Uram, engem az örök haláltól, Ama rettenetes napon minden bajtól! Midőn az ég és föld meg fognak indulni S eljössz a világot lángokban ítélni


December 12. Szombat

Áldás, békesség!                                                        

"Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked?"

Keressük a kifogást: Nem is láttalak. Hogy törődhettem volna Veled? Mint Ádám, meg Éva az Édenkertben: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem…” „A kígyó szedett rá…” Ugyanez a lelkület: Nem is láttalak. Hogy tudtam volna segíteni? Ha Téged látlak, akkor egész biztosan segítek…

Egy apa karácsonyeste a karácsonyi történetet meséli a gyermekeinek: „Nem fogadták be Máriát és Józsefet, mert az emberek olyan keményszívűek voltak, s sajnos ma is azok…” Itt megszólal a csengő. Ki lehet? Ki zavar ilyenkor? Nem akarnak ajtót nyitni, de végül mégis… „Bocsássanak meg, hogy ilyenkor zavarunk, de tönkre ment az autónk, s nincs buszjárat sem, s a feleségem gyermeket vár, lehetne, hogy itt aludjunk éjszaka önöknél?” „Szó sem lehet róla! Hogy képzelik!! Forduljanak a vöröskereszthez!” A családban a kislány sikít: „Apa engedd be őket, ŐK AZOK!” – de ez nem segített a helyzeten. Az ifjú pár, (a szent család) kint maradt. Örökre. Karácsonyeste Apa többet nem mesélte az első karácsony történetét…

Ha látom, biztosan segítek? Hát nem. Sajnos a szívem keménysége sokszor erősebb. Erősebb, mint a szeretet. Nagy baj, ha nem látunk. Ha nem látjuk a rászorulóban az Úr Jézust. Sokkal inkább egy gazembert látunk, feltételezünk. S nem is láthatunk mást, ha Krisztus irgalma nem él a szívünkben.

Úr Jézus, kérlek, szent irgalmaddal szívemet födjed be. Hadd lássalak minden elesett, segítségre szorulóban Téged! Könyörülj egyre keményedő szívemen. Ámen

Református énekeskönyv 462. éneke:

1. Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem, Mert nélküled az én erőm oly kevés, De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

2. Szent irgalmaddal szívemet födjed bé, Tedd örömben és bánatban csöndessé, Hogy hadd pihenjen lábadnál gyermeked, Ki szemlehúnyva téged híven követ.

3. Ha gyarlóságom meg nem is érzené: A vak homályból te mutatsz ég felé; Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, Míg boldogan a célhoz elérkezem.


December 13. Vasárnap

Áldás, békesség!                                                             

"Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. 46És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre."

Nem kell, hogy lássuk Őt a saját szemünkkel. Ez mind üres kifogás. Semmivel nem lenne jobb. Az Úr Jézust kortársai látták. Mégis keresztre feszíttették.

Mégis nagyon fontos, hogy találkozzunk Vele. Lelkünk az Ő Szentlelkével. Csak ez a „lélektalálkozás” tudja tisztává tenni a szívünket, látóvá a szemünket, hallóvá a fülünket, s érzővé a lelkünket.

S ahányszor elfordulunk egy segítségre szorulótól, tudjuk, hogy nem egy embert aláztunk meg, az Úr Jézussal tettük. Mennyire fontos lenne minden pillanatban ezt szem előtt tartani.

Láttam egy filmet. A szereplői összevesztek, kiabáltak egymással, dühösek voltak, sírtak, elrontottak dolgokat. Volt egy közös vonásuk: Mindegyik megbeszélte ezt Istennel: imádkoztak! Isten segítségét kérték. Nem a maguk okos eszére támaszkodtak. Kérték, s hagyták, hogy Isten vezesse a gondolataikat, a szívüket. Mert jól csak így lehet tenni a dolgainkat. Békés, reményteli szívvel így lehet várni arra a napra, amikor ott fogunk állni az Úr Jézus előtt.

Úr Jézus, vezesd a szívem, a gondolataim. Te uralkodj az indulataimon. Segíts, hogy tudjak megbocsátani. Segíts, hogy soha el ne menjek azok mellett, akiknek segítségre van szükségük. Ámen

Énekeskönyvünk 312. éneke:

1. Várj, ember szíve, készen! Mert jő a Hős, az Úr, Ki üdvösséged lészen. Szent győztes harcosul, Fényt, éltet hozva jő, Megtört az ősi átok: Kit vágyakozva vártok, Betér hozzátok Ő.

2. Jól készítsétek útát! A Vendég már közel! Mi néki gyűlölt, utált, Azt mind vessétek el! A völgyből domb legyen, Hegycsúcs a mélybe szálljon, Hogy útja készen álljon, Ha Krisztus megjelen.

3. Az Úr elé, ha tárod A szív alázatát, Őt, nem hiába várod: Betér hozzád, megáld. A testi gőg: halál! De bűnödet, ha bánod, Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

4. Ó, Jézusom, szegényed Kér, vár, epedve hív: Te készítsd el: tenéked Lesz otthonod e szív. Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás, De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.



Lev Tolsztoj: Pánov apó Karácsonya

Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester. Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov apónak szólította. Pánov apó nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket. Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov apónak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez. Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit. Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov apó szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe. ,,Istenem, Istenem!” - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov apó. ,,Istenem, Istenem!” - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény. Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, odasétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet. Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki. A történet Karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban. ,,Lám, lám.” - dünnyögte Pánov apó a bajszát pödörgetve. ,,Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele.”Pánov apó fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz. Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak. ,,Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!”

Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bujkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával átkötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája. ,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba.”- mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé. Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov apó csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére. Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző árnyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében. Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: ,,Pánov apó!” Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?” Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában. ,,Pánov apó.” - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!” Ismét csend telepedett a szobára. Pánov apó a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a Karácsony. ,,Ez csak Ő lehetett.” - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt.” Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észrevétlenül elmenjen mellettem!”Pánov apó nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal. Lassan megjelentek az első napsugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macskaköves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között. ,,Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez” -gondolta jókedvűen Pánov apó. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen. Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov apó dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével. Pánov apó rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem - gondolta magában -, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utcaseprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov apó hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen Karácsony napján kellett dolgoznia. Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította: ,,Hé! Barátom!” Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét – az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt –, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov apó arcán a széles mosolyt. - ,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!” - invitálta barátságosan a cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg.” Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. - ,,Köszönöm” - mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves.” Pánov apó megkeverte a tűzhelyen levő edényben a kávét. - ,,Ez a legkevesebb, amit tehetek” - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre Karácsony van.” Az utcaseprő szipákolva válaszolta:

- ,,Ez minden, amit én a Karácsonytól kaptam.”Átvette Pánov apótól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel. Pánov apó visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta. - ,,Vendéget vársz?” - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok.” Pánov apó lehajtotta fejét: - ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?” - kérdezte. ,,Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?” ,,Nos, Őt várom ma.” - mondta Pánov apó. Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába. Pánov apó ekkor elmondta neki az egész történetet. - ,,Ezért lesem állandóan az utcát.” - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg.” Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávéscsészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét!” - mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként... köszönöm a kávét.” - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és továbbindulva folytatta munkáját. Pánov apó addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség. A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein. Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov apónak, aki cipészműhelye ajtajában állt. - ,,Boldog Karácsonyt, Pánov apó!” - mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije. Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott. Már-már elhaladt a cipészműhely előtt, amikor Pánov apó megszólította: - ,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!” Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov apó szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt. - ,,Köszönöm, nagyon kedves magától.” - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe. Pánov apó azonban csak vállat vont. ,,Semmiség.” - felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?”,,A szomszédos faluba.” - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott.” Pánov apó közelebb lépett hozzá. - ,,Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?” Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét. - ,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet.” - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édesanyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!” - tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében. - ,,Nicsak!” - kiáltott fel Pánov apó. ,,Hát nincs neki cipője!”- ,,Nem volt miből venni neki.” - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból. És Pánov apó agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét, a két kis gyermekcipőt tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki. - ,,Hát akkor, használja őket egészséggel!” - mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. - ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?” - kérdezte örömtől reszkető hangon. Pánov apó azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem. - ,,Történt valami?” - kérdezte a fiatalasszony. - ,,Hallottál Jézusról, aki Karácsonykor született?” - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.

A fiatalasszony bólintott. ,,Őt várom.” - mondta Pánov apó. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni.” És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele. A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán – bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet – kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: - ,,Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez.” És ezzel ő is folytatta útját. Pánov apó becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz. Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov apó figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük. Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé. Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov apó rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott. De Jézus csak nem érkezett meg. Amikor beesteledett, Pánov apó elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak. Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát. Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon. ,,Csak álom volt az egész.” - motyogta bánatosan. ,,Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!” Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét. Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov apó menetelő emberáradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében. Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével, és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött. S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: - ,,Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov apó?” - ,,Kik vagytok?” - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!” Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov apó most sem tudta megfejteni. ,,Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél.” És megint csend telepedett Pánov apó szobácskájára. Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott. - ,,Lám, lám.” - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. ,,Szóval mégis itt volt.”Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.